Ausztrália, VB, és a magyar csapat – így toltuk pénteken, testvér!

Reggel hatkor már fent voltunk. A nap még csak épp bökdöste a horizontot, de mi már pakoltuk a cuccot, húztuk a neoprén ruhát, és ment a zene a fülbe – nem volt mese, világbajnokság van, Ausztráliában, és mi magyarok ott vagyunk, nem turistaként, hanem harcosként.

A víz olyan volt, mint a jégkocka a kólában – friss, ébresztő, és kegyetlen. De amikor beugrasz, már nincs visszaút. Ott vagy, és csak az számít, hogy minden tempó pontos legyen, minden levegő jól jöjjön. A sprintversenyben például olyan volt a mezőny, mint egy rajzfilm: mindenki villámgyors, mindenki akarja. De mi nem jöttünk csak nézelődni – mi mentünk, mint a rakéta.

A juniorok? Haver, ezek a srácok nem gyerekek!

A magyar fiatalok olyan tempót mentek, hogy még az ausztrál edzők is csak néztek. Volt, aki bronzot hozott, volt, aki ezüstöt – de mindenki úgy ment, mintha az utolsó verseny lenne. Az aquatlonban például olyan volt a hangulat, mint egy fesztiválon: mindenki üvölt, szurkol, és mi ott vagyunk középen, mint a főzenekar.

És nem csak egyéniben – csapatban is odatettük magunkat. A váltókban olyan összhang volt, mint egy jól beállított bringán: mindenki tudta, mikor kell robbantani, mikor kell tartani, mikor kell segíteni. Ez nem csak sport – ez testvériség.

Ausztrália – nem csak a táj volt durva

A pálya kemény volt, a mezőny brutál, de mi nem ijedtünk meg. Ott voltunk, mentünk, küzdöttünk. A nap sütött, a szél fújt, a tenger morajlott – de mi csak a célra figyeltünk. És amikor a magyar zászló ott lobogott a dobogón – na, az volt az igazi pillanat. Mert nem csak magadért mész, hanem a csapatért, az edzőért, meg mindenkiért, aki hitt benned.

Volt, hogy a láb már remegett, a tüdő sípolt, de akkor jött a gondolat: „Ezért jöttünk. Ezért edzettünk. Ezért vagyunk itt.” És mentünk tovább. Mert a VB nem arról szól, hogy ki a leggyorsabb – hanem arról, hogy ki nem adja fel.

Érem, izzadság, büszkeség – ez a magyar triatlon

Szóval igen, pénteken sem maradtunk érem nélkül. És ez nem csak statisztika – ez annak a jele, hogy a magyar triatlon él, lélegzik, és harap. Mert mi nem csak sportolunk – mi küzdünk, építünk, és megmutatjuk, hogy kis országból is jöhet nagy teljesítmény.

És amikor este leültünk a parton, a verseny után, a naplementében, és csak néztük a hullámokat – akkor jött az érzés: „Megcsináltuk.” Nem csak az érmek miatt. Hanem mert ott voltunk, mentünk, és nem hagytuk, hogy bárki elvegye tőlünk a pillanatot.